Cally: a sivatagi barlangok útvesztője

Cally városát a helyi lakosok csak úgy nevezik, mint a sivatagi barlangok nagy útvesztője. Hosszú, kacskaringós járathálózatok futnak Cally és Ursa városa alatt, melyben nem egy buzgóvágyú kalandor tévedt el és lelte halálát. A városka melletti, perzselő sivatagi homokban beágyazva, ártatlanul várják az arra tévedőket, hűs árnyékkal kecsegtetve, majd kíváncsiságot és kalandvágyat hintve a gyanútlan utazók szívébe és lassú halált hozva rájuk ragadja el a lelkeket. Azt rebesgetik, földalatti ádáz rémségeknek adnak otthont, akik a Sötét Úr szolgái és titkon sötét erőiket élesztgetik újjá, hogy egy szép napon káoszba taszítsák a Népek Szövetségét. Akár mendemonda, akár nem, rengeteg kíváncsi és tudatlan lelket vonz magához ez a halálos látványosság.

Már megvolt egy jó fél napja, hogy a sivatag kellős közepén bolyongott. Lassú, de erőteljes léptekkel tapodta a puha, omlós homokföldet, néha-néha erősebben meglendítve lábát, be ne ragadjon a porrengetegbe. Hosszú, fekete csuhaszerű ruházatának nagy csuklyáját félig a fejére csapta, csakhogy megvédje szemeit és orrát az olykor-olykor felerősödő homokvihar elől. Csuklyája alatt nem látszott, ám igen morcos hangulatában volt.
- Óh, te gyíkagyú! Ha megtalállak, esküszöm... - ekkor egy újabb nagyobb szellő söpört végig a tájon, majdhogynem leborítva a lényt a lábáról. Csuklyája ekkor leomlott vállára, s csak ekkor várt láthatóvá, miféle lény is ő valójában.
- Nava! Naaavaaaa! - kiáltozta ismét hosszú hallgatás után, majd megint mérgelődni kezdett.
A homokvihar egyre erősödött, ideje volt most már valami biztosabb menedék után nézni. Micsoda szerencse, nem messze egy homokba süppedt üregféleség feketéllett a homoktengerben. Remélem, lesz neki is annyi esze, hogy valahol meghúzza magát a vihar elől, sóhajtott, majd szapora léptekkel igyekezett az üreg felé.
Az üreghez érvén minden gondolkodás nélkül bevetette magát a hűs odúba - bár lehet, hogy ezt mégsem kellett volna. Sötét volt ugyan és hűvös, de nem volt egyedül. A semmiben egy csillogó szempár villant fel, mely egyenesen rá szegeződött. Hatalmas kiáltást hallatva szökkent hátra.
- Vissza, te szörnyeteg! Vissza! - szegezte neki hosszú, mesterien faragott varázsbotját, melynek hirtelen kigyulladó fényei mellett egy másik, emberszerű teremtmény vélt felfedezni...

Néhány pillanat erejéig merev szoborként ácsorgott az immár jól kivehető Elffel szemben. Nem tűnt ellenségesnek, inkább meglepettnek - nem csoda ő maga sem reagált volna másként egy ilyen helyzetben. Ám mikor meglátta, hogy az Elf leányzó az övén lógó, csillogó fegyver után nyúl, ismét bizalmatlanul lengette meg heves fénnyel vibráló botját.
A helyedben nem tenném... - mondta lassan, artikuláltan, bár nagyon jól tudta, a szavakat nem követnék tettek, hisz ő maga sincs felkészülve egy harci helyzetre. Csak állt mereven, kissé bután, várva, mi történik...

Némi megkönnyebbüléssel veszi, hogy az idegen letesz a fegyvereihez való hozzájutás kísérletéhez, bár még így sem mondhatja magát biztonságban - lehet, hogy kézi tusában még erősebb és elég maga részéről egy óvatlan pillanat és már a földre is vihetik. Nem ez lenne az első eset.
Mikor kicsit más felé terelődik a téma, a kíváncsiság felé, kicsit lejjebb engedi botját, de fél szemmel még mindig a leányzó kezeit fürkészi.
- A nevem Asynn és keresek valakit, aki jó néhány nappal ezelőtt vágott neki a sivatagnak... az ostoba... én mondtam neki, hogy... - érezte, olyan érzelmeket vett a szájára, amit idegen előtt nem kéne ecsetelnie. Krákogott egyet, majd ismét az Elf kezeire összpontosított. Az egyre erősödő homokvihar egy erős szellője hirtelen bekapott az üregbe, mely pont telibe kapta a vele háttal álló Dragzor lányt és minden finomkodás nélkül a földre teperte. Olyan váratlanul érte, hogy esés közben még botját is elejtette, mely az idegen mögé gurult. Vicsorogva nézett fel, majd ösztönösen féltve őrzött tárgya felé kapott, ám az Elf lány gyorsabbnak bizonyult...

(narratív váltás, bocsánat ^^)
Dühös voltam, hisz azt hittem, az erő és előny mérlege a másik fél javára fordul, ám ehelyett valami más történt. Ahelyett, hogy ellenfelem megfenyegetett volna vagy ellenem fordította volna erőmet, bizalmat adva visszanyújtotta nekem a botomat. Nagyon meglepődtem és ez igencsak kiült az arcomra, mivel nem erre a reakcióra számítottam.
Leporolom magam, meglengetem szárnyaimat, csakhogy minden csiklandozó porszem kihulljon ruhám alól. Ezután a felém nyújtott botra vetem tekintetem. Próbálok durcás arcot vágni, de valahogy most nem és egy gyors mozdulattal elkapom a lány kezéből becses tulajdonom.
- Köszönöm - mondom végül, hisz mégsem vagyok az a hálátlan fajta, csak nem tetszett, hogy ilyen körülmények között kellett bemutatkoznom.
- Auróra? - nem véletlenül ízlelgetem nyelvemen eme nevet - Olyan ismerős a neved... de ahogy látom, nem idevalósi vagy. Az itteni Elfekre nem igazán jellemző a Malakilbeli tradicionális viselet...
Mielőtt még a leányzót szóhoz engedném jutni, erősen megmarkolom botom és néhányat koppintva végével a földre, egy pattogós kis igével halvány fényt hozok környezetünkbe, hogy még inkább felmérhessük egymást...

(Semmi gond! Mint láthatod én se kapkodok )

Türelmesen várom, hogy a lány felálljon a földről és visszavegye fegyverét. Láttam rajta, hogy vívódik.
~Ezek szerint ő is ugyan úgy van ezzel a helyzettel mint én...- fut végig az agyamon miközben a dragzor varázslónő kiveszi a pálcát a kezemből. Próbálok kedvesen mosolyogni és kimutatni, hogy nincs mitől tartania, főleg nem tőlem. Míg a lány a nevem ismerőségén gondolkozik, addig közelebb megyek a kijárathoz, hogy biztos ami biztos megnézzem nincs e odakint még valaki, de tekintetem csak a tomboló szélvihar homokfalába ütközik. Meglepetten hallom, hogy Asynn-nak ismerősen cseng a nevem.
~Vajon hol hallhatta a nevem?- hunyorgatok a porba, mikor fény gyulladt mögöttem. Visszafordultam és láttam, hogy a lány varázsolt némi világosságot a sötét üregünkbe, mire egy szűk járat bontakozott ki a homályban.
-Tényleg nem vagyok ide való.- vonom meg a vállam.- Épp átutazóban vagyok... de az tuti, hogy jobban kedvelem az erdőket mint a pusztákat!- pillantok a sivatag felé, majd a fekete járatot veszem szemügyre.
-Én Cally városa felé tartok. Szerinted a föld alatti járatok elvisznek arra?- nem tudom miből gondolom, hogy ő ezt tudja, csak valahogy úgy érzem ő otthonosabban mozog ezen a vidéken mint én.

Ahogy elnézem Auróra kicsit tanácstalan arcát, úgy vélem, semmi okom attól tartani, hogy ártani akarna nekem. Jól sejtettem, hogy nem idevalósi.
A varázsbot végén ülő halványkék kő vibrálásában egy hosszabb járat szája bontakozik ki, amire a lány rá is kérdez.
- Azt hallottam, Cally városa alatt terjedelmes barlanghálózatok vannak, nem egy zsákutcával és meglepetéssel! De még sohasem jártam bennük. Egyébként én is város irányába tartottam, amikor elkapott a vihar. Merem remélni, hogy társam már ott van, épen és egészségesen... - ismét rám tör a bosszankodás, de még így is eléggé kihallatszik hangomon az aggódás.
Amíg nem ül el a vihar, addig nem tudok továbbmenni, morfondírozok magamban. Ha nem tudok mihamarabb továbbmenni, sok időt vesztek...
- Az itteni viharok szeretnek sokáig elidőzni a felszínen, szóval még egy jó darabig nem tudunk felmerészkedni - vonom le a következtetést, immár hangos szavakban. Mondanám neki, ha gondolja, egy darabig mehetünk együtt, amíg nem találok egy felszínre vezető mellékjáratot, de nem tudom, hogy reagálna rá - lehet, hogy tolakvásnak venné, ezért inkább még nem mondok semmit, csak várom, ő mit von le következtetésként a helyzetünkről...

Csendben hallgatom Aurórát és belegondolok, hogy egy cipőben járok. Én is hibás vagyok, amiért egyedül engedtem el társamat a terepszemlére. Lehet, hogy fölöttem jár az akadémián, de ez semmit sem jelent! Bármikor, bárhol baja eshet - és ha ez megtörténik, csak én leszek érte a felelős!
Tépelődésemből Auróra falak között visszhangzó hangja zökkent vissza a jelenbe, aki már tett is néhány lépést az üregbe, így szemeim hiába keresik őt.
- Én? - teszem fel a bugyután hangzó kérdést, mintha arra várnék, hogy valaki más felel a nekem feltett kérdésre - Öööö... persze... megyek - hisz nincs más lehetőségünk.
- De csak óvatosan - figyelmeztetem magunkat még a nagy kaland előtt - Nem tudhatjuk, mi vár ránk ebben a labirintusban...
Azzal odalépek az Elf oldalára és együtt lépünk be a sötétségbe, kezemben a még mindig pislákoló bottal...

Hallván a lány biztató szavait, végre én is elmosolyodom és némiképp nagyobb önbizalommal lépek be a már szinte fojtogató sötétségbe. Ahogy távolodunk a bejárattól, egyre erősebben kezdem markolni botomat, azonnali támadásra készen, hisz hallottam már egyet s mást ezekről a földalatti barlangrendszerekről. És hát ki ne ismerné azt a mondást: "Jobb félni, mint megijedni..."
Ám alighogy nekiindultunk, máris egy elágazás szakította félbe magabiztos menetünket. Auróra tanácstalanság helyett azonnal az egyik szütyőjében keresgélt és hamar elő is húzott valamifél iránytűt. Nagyon szép volt; nem arany bevonatú volt, maga az egész tájoló aranyból készült.
- Ejha! - jegyeztem meg félhangosan, hisz ilyen ritka kincset nem mindennap lát a Dragzor!
Ám amilyen szép volt, most annyira hasznavehetetlen. A lány kérdően tekint rám, amire én már tudom a választ.
- Az itt lent működő erők nem a mi oldalunkon állnak. Ennek a mágikus tárgynak most nem vehetjük hasznát... de én talán segíthetek!
Azzal megragadom a nyakamban lógó medált. Egy fog. Auróra igazán érdekesen meredt rám, mikor megmutattam neki a láncon lógó sárkányfogat - gondolom, valami látványosabb dolgot várt.
Amint megérintettem a fogat, az hevesen vibrálni kezdett, mely még a botom fényerejét is felülmúlta. A vibrálásból csakhamar egy alaktalan kékesfehér jelenség kúszott elő. Ide-oda cikázott, változtatta az alakját, mígnem egy kedves sárkányszerű lény nem lett belől.
- Ő az én Védőszellemem: Hnuu - mutattam be Aurórának kis kedvencem, aki máris a lány lábai körül cikornyázott.
- Erre most nincs időnk! - simogatom meg pajkosan az aurasárkány pikkelyes állát, majd kiadom neki a feladatot: mérje fel gyorsan a járatokat. Szellemalakjában könnyedén cikázik a tömör falak között, így egyszerre mindkét járatba betekintést nyerhet.
- Na indulás! - azzalel is tűnik az egyik járatban. Ám alig telik bele pár perc, máris vészjósló bődülés visszhagzik ki az egyik járatból.
- Hnuu! - kiáltok fel rémülten, majd közvetlenül a járatok elé szaladok.
- Melyik az? - kérdem magamtól és egyben Aurórától is, miközben idegesen kapkodom fejem egyik járat szájáról a másikra...

Amint kimondja Auróra a "bűvös szót" én már iramodok is a jobb oldali járat felé - pontosabban iramodnék, ha nem ragadja meg a kezem és ránt vissza maga mellé.
- Csapda? Biztos vagy te ebben? - kételkedek, ám miután elhagyják számat ezek a szavak, mégsem tűnik annyira lehetetlennek, hisz ez a hely maga az alattomosság fészke, bármi kitelik belőle! De igaza van újdonsült társamnak: Hnuu tud vigyázni magára, végül is hány szorult helyzetből jöttünk ki együtt győztesen, s előtte szinte nincs lehetetlen!
Végül Auróra megadja az engedélyt az indulásra. Bízom tudásában és rátermettségében, melyet leginkább az arcán ülő tapasztalatok nyomai mutatnak. Ő harcos, neki ez az élete, sokkal jobban tudja, mikor minek van itt az ideje.
- Majd igyekszem - felelek hasonló huncutsággal hangomban, s kimért léptekkel indulunk meg a jobb oldali járatba.
A járat még sötétebb, mint ami eddig a megtett szakaszt jellemezte, még a botom fénye sem elég erős ahhoz, hogy rendesen megvilágítsa az előttünk levő utat. Ahhoz viszont nem kellett fény, hogy megállapítsuk, az út enyhén lefelé lejt, s minden egyes lépéssel egyre beljebb hatolunk a homoktenger alatti kusza rendszerben.
- Érzed ezt a kesernyés szagot? - bukott ki belőlem hirtelen, mely kijelentésem újabb ferde pillantásokat eredményezett. Kesernyés szag, kicsit furán hangzik, de nem egy Magi(tanonc) számára. Ez a szag egyértelműen a fekete mágia jelenlétét érzékeltette, melynek felismerését már az alapoknál megtanítják a Mesterek a kezdő tanoncoknak.
Váratlanul halvány fény jelenlétét érzékelem a távolban.
- Hnuu?! - ragad el ismét a hév és gyorsabb léptekkel elrugaszkodom Auróra mellől, bár figyelve lábaim elé, nehogy elessek. Hallom mögöttem az Elf lassításra felszólító szavait, de képtelen vagyok engedelmeskedni nekik. Engem csak egy valami érdekel: viszontlátni Hnuu-t, méghozzá épségben!

Nem is tudtam, mekkora butaságot is tettem, míg meg nem láttam a következményét. Auróra megsérült, én pedig egy ismeretlen veszély elébe kerültem. Ahol eddig a fény pislákolt, most hirtelen minden világosság eltűnt, s csak magam maradtam, a szinte semmit sem érő botom fényével.
- Hnuu? - remegő hangon szólongatom Védőszellemem, aki nem felel hívásomra. Oldalra nézek, majd ismét előre, mire előttem termed egy termetes árny. Fülrepesztő bődülést hallat, majd egy jól irányzott ütéssel a mögöttem lévő falnak taszít. Iszonyatos fájdalom járja át testem, torkomat érdes, sziszegő hang hagyja el.
- A szárnyam - sziszegem majdhogynem könnyezve. Próbálok mozgatni sebesültnek vélt tagomat, mire ismét felsziszegek. Semmi kétség, sikerült röpképtelenné tennem magam. Ám ez még hagyján!
A lény, mely az imént majdhogynem elintézett, most semmibe sem véve eltrappol mellettem, egyenesen Auróra irányába. Fogalmam sincs, hogy vehette észre a földön fekvő lányt és miért épp őt akarja, de egy biztos: helyre kell hoznom, amit elrontottam!
- Hagyd őt békén! - kiáltom dühödten, majd nagy nehézségek árán felülkerekedvén a fájdalmon, a hatalmas árny elé szökkenek. Védekező állásba dobom magam, majd várok. Ez utóbbi nem tartott túl sokáig, hiszen az az ismeretlen valami máris támadásba lendült, de ezúttal már felkészültem rá. Varázsbotom nagy fénnyel villant fel, mihelyst egy erős ütéssel hárítottam az első csapást. Igaz, nem sebeztem meg vele az ellenfelünket, de a fény rá gyakorló hatása adott annyi időt, hogy bajtársam segítségére siessek.
- Itt vagyok! Gyere, állj fel! - segítem fel Aurórát, miközben ismét torkomban dobog a szívem. Annyira sajnálom. Neked volt igazad., hangzanak mélyen bennem a ki nem mondott, fájó szavak.
Nem tudom egyenes irányba tartani botom, ezért még mindig nem látjuk, miféle ocsmánysággal is van dolgunk és azt sem, hol van, ám a döngő léptek erősödése elárulja, hogy felénk közeledik.
- Hnuu! HNUU! - kiáltok torkom szakadtából, de ekkor már vészesen közel hallom magunkhoz a rémet. Nem tehetek mást, egy védőigét bocsátok magunk köré, ám nem olyan erősre sikeredik, mint kellene - csupán néhány nagyobb ütés és biztos szerte foszlik...

A gyengülő védőburok mögött egyre hevesebben kezd verni a szívem, mihelyst én is megpillantom a sötétben vibráló, gonosz szemeket. Aztán maga a szemek gazdája is megmutatkozik: egész testével nekilódul a mágikus buroknak, ami meg is adja magát a roppant erőkifejtésnek és szép lassan repedezni kezd.
- "El kell tűnnünk innen!" - hallom Auróra szavait, ám én nemhogy nem reagálok, meg sem mozdulok rá. Félelmetes ez a szörny, nagyon hasonlít egy olyan lényre, amit egyszer egy képes könyvben láttam. Talán Mragdorr volt, de nem ez a lényeg.
- A menekülés itt a biztos halált jelentené, nem jutnánk messzire... de várj! - Varázsló volnék, vagy mi a szösz?!, tettem hozzá, persze ezt már csak magamban.
- Húzódj mögém! - vettem át hirtelen az irányítást (ami még engem is meglepett, hisz nem vagyok az a vezető fajta), és a mágikus burokban egyre növekvő repedésre koncentráltam. Kezeimet a magasba emeltem és skandálni kezdtem.
- Zundela, zundela thé! - erre varázsbotom ismét felizzott, de a támadás még váratott magára. Ha végleg megtörik a varázs... csak gondolnom kellett rá és abban a pillanatban és a mágikus burok szerte is foszlott a sötétben. A lény csak erre várt, s újabb elsöprő erejű támadásnak lendült. És én is csak erre vártam; ráirányítottam botomat és elsütöttem. Sikerült akkora energiát vinnem a támadásba, hogy a lény ledőlt a lábairól - de ez még nem jelentett előnyt. Újabb igét idéztem meg, amely a mennyezetről lelógó gyökerekre és indákra hatott. A vaskos szárak hirtelen elkezdtek tekeregni és szavamra megindultak az ellenfél ellen. Odakúsztak hozzá és erősen körbecsavarták a testét, így képtelen volt talpra állni.
- Ez az! - örültem magamnak az újabb, sikeres mágikus támadásért, ám az örömködés nem tarthatott sokáig. A szörnyeteg hevesen küzdött a rá tekeredett gyökerek ellen, amik végül nem tudtak ellenállni annak vadságának, s jól hallható reccsenések és szakadások közt hulltak le a szörny testéről.
- Na most tűnjünk el! - ragadom meg Auróra karját. Visszafelé már nem mehetünk, így gyorsan elsuhanunk a lény vonagló teste mellett és ahogy csak lábaink bírják, rohanunk, miközben a távoli döngető hangok azt sejtetik velünk, hogy a lény ismét mindjárt talpon lesz...

Amindenit, még sohasem volt ilyen rázós élményben részem!, lihegem magamban, miközben próbálok nem arra gondolni, hogy hányféleképpen érhet el minket a halál könyörtelen és végtelen keze.
Aztán egyszerre csak azon kapom magam, hogy egymagam rohanok a szűk járatban.
- Auróra? - kiáltok hátra, mire kisvártatva ismét feltűnik a lány, kezei közt valami ezüstösen csillogó tárggyal, melyet rögvest el is süllyeszt egy biztonságos helyre. Épp rá akartam kérdezni a dologra, amikor is Auróra szánta el magát egy egyszemélyes feladatra. Amint kiadta nekem a dolgom, miszerint menjek előre és világítsam meg a járatot, előkapta igen díszes, ám annál veszélyesebb fegyverét, aminek segítségével képes volt olyan kőomlást előidézni, ami újabb egérutat eredményezett nekünk - mégha nem is sokat.
- Ejha, nem semmi fegyver! - vetem oda elismerően, mihelyst a fényben meglátom a gyönyörűen megmunkált pengét. Ám nem érünk rá ábrándozni, a lény dühösebb, mint valaha és kérdéses, meddig bírja visszatartani a kőfal. Végre kicsit nyugodtabb tempóban indulhatunk tovább Hnuu kereséséért.
A szolidabb tempó felvétele után érzem csak, mennyire megviselt a harc. A szárnyam valóban eltört, minél előbb ki kéne jutnom, hogy valahogy elláthassam. Röpképtelenségem a védtelenség legádázabb érzésével környékez meg. De nemcsak engem ért sérülés a harc során. Szemem sarkából néha-néha rápillantok társamra, akinek arcán még mindig látható az a torz kifejezés, melyet a fejére mért ütés fájdalma okoz. Szörnyen érzem magam a történtek után; az é hibámból kerültünk ekkora csávába és miattam sérültek meg mások - és akár rosszabbul is elsülhettek volna a dolgok.
Hirtelen megállok, amit észlelvén társam, ő is megtorpan.
- Auróra... - kezdem félénk, zavarodott hangon, majd fájón felsóhajtok - Én... nagyon sajnálom. Az én hibám volt, nem kellett volna odarohannom, de... - azonban a mondatot nem tudom folytatni, megbánó tekintetem azonban mindent elárul. Ám félek, hogy ez a húzásom igencsak negatívként hatott épp csak csírázó barátságunkra...

Meglepett kifejezés ül arcomra. Úgy gondoltam, megérdemelnék egy hatalmas fejmosást, ehelyett biztató szavak hagyják el Elf társam ajkait. Megszólalnék, köszönetet szeretnék mondani, de egyszerűen nem megy. Félek, ha szóra nyitnám számat, könnyes szavak hullanának ki belőle. Micsoda lány!, gondolom magamban, nagyon szerencsések a barátai. Ha belegondolok, nekem már senkim sincs Hnuu-n kívül - meg azon a gyíkagyú társon, akit éppenséggel keresek.
Nagyon jól esnek Auróra szavai, némi vigaszt és erőt adnak és ami a legfontosabb, tiszta szívéből beszél és az ilyen társakat nagyon tudom értékelni.
De amint másra terelődik a téma, máris egy kicsit feloldódok és végre hangok is elhagyják torkom.
- A koromhoz képest valóban fiatal vagyok ahhoz, hogy Védőszellemem legyen... a sors hozta így - magyarázom - Barátságunk története egy szomorú találkozással kezdődött. Évekkel ezelőtt találtam rá egy tisztáson, szörnyű körülmények között. Talán harcba keveredett egy nagyobb lénnyel vagy ellenséggel, akitől halálos sebet kapott. Testét már nem tudtam volna meggyógyítani, de a lelke még menthető volt. Az első pillanattól kezdve, hogy megláttam, tudtam, nekünk össze kellett találkoznunk. A saját testemmel egyesítettem a lelkét, ettől kezdve szellemileg és testileg is eggyé forrtunk. De ennek van egy nagy hátránya: bárhol, bármikor legyünk, ha egyikünk megsérül, azt a másik is ugyanúgy elszenvedi - célzásként az utolsó mondatra rápillantok sután tartott szárnyamra.
- A sárkányfog... - kezdem válaszom a másik kérdésre - A sárkányfoggal csak egy bizonyos távolságon belülről tudom visszahívni. Nem tudom, merre járhat, de egy próbát mindenképp megér!
Azzal megmarkolom a sárkányból testéből egyetlen megfogható emlékként megmaradt fogat és ősi szavakat mormogva megpróbálok kapcsolatot létesíteni vele. Érzem, ahogy gondolataim szép lassan elszivárognak a járatokon át, keresve a szellemsárkányt.
Már elég messze járnak gondolataim, amikor is sikerül valamiféle szellemi jelet befognom.
- Megvan! - kiáltok fel, ám amint a szellemi jel elér hozzám, valami baj történik. Éles visongás tör be fejembe, s mint gonosz gondolat, támadja meg elmémet. Felkiáltok, majd azzal a lendülettel térdre rogyok. Vicsorogva küzdök az ismeretlen gondolat ellen, melytől úgy érzem, majd szétrobban a fejem és ez az érzés egyre erősebb lesz és hirtelen forogni kezd velem a világ...