Cally: a sivatagi barlangok útvesztője

Iszonyatos görcsök kínozzák testem, képtelen vagyok kordában tartani remegő testem, de érzem, társam ott van mellettem, erősen tart, hogy ne vergődjek a durva és nyirkos talajon. Szörnyű érzések kerítenek hatalmukba, szinte teljesen átveszik az elmém feletti uralmat, melyek lassan látomásszerű képekbe mennek át. Sötét alakok állnak körben, s mind engem néznek. Mögöttük halvány fény pislákol, s ama gyenge vibrálásban az én Hnuu-m meggyötört alakját veszem ki. Ettől még jobban eluralkodik rajtam a görcs. A helyet magát pontosan nem látom, mert nagyon sötét van, de Hnuu szellemi pulzálása némi támpontot jelent.
Hiába próbálok küzdeni az ismeretlen ellen, minden egyes eltelt pillanattal úgy érzem, végleg felülkerekedik rajtam. Érzékeim alig működnek, de valami újonnan felcsendülőt hallok. Felismerem ezt a hangot... ez... Auróra! Hangja képes valamelyest visszazökkenteni a valóság felé, s azzal, hogy megpróbálom kihallani szavait, az ádáz gondolatok némiképp háttérbe szorulnak. Egy történetet hallok egy különleges kislányról, aki mindig is nagy tettek megvalósítását tűzte ki célul - mintha csak a saját életem egy-egy pillanatát hallanám vissza. Hirtelen emlékek tolulnak fejembe, keveredve Auróra történetének hősével, mely úgy tűnik, keményen felveszi a harcot a gonosz ideákkal. Emlékeim sokkal erősebbek, mint a sötétség, s a fény végül kiűzi gondolataim közül az árnyakat és akkor...
...a történetnek vége. Érzem, Auróra erősebben karol át, s úgy érzem, a szeretet, mely belőle árad, újra feltölti testem, végre visszatér belém az erő. Először ujjaim mozdulnak meg, majd lassan, alig észrevehetően megemelem karjaimat és erőtlenül ölelem át társam karjait.
Tagjaim még sajognak, kicsit zihálok is, de megpróbálok felülni. Auróra azonnal odaguggol mellém, aggódó tekintetét meresztve rám.
- Ez nem... nem Hnuu volt... - nyögöm ki remegő hangon, majd végigdörzsölöm arcom. - Neked volt igazad: itt valami nagyon nem stimmel! Hnuu bajban van, de tudom, merre keressük! - azzal megpróbálok felállni, ám úgy tűnik, túl gyorsan próbálkozom vele és egyensúlyomat elvesztve visszarogyok a földre. Botomra támaszkodva próbálom megtartani magam legalább addig, amíg minden erő vissza nem tér belém. Ilyen még soha nem történt velem és remélem, nem is fog - borzasztó élmény volt!
Mielőtt még tényleg továbbindulnánk Védőszellemem keresésére, a pislákoló fénynél az Elf leány arcába tekintek, melyen egy apró, legördült könnycsepp csillogó nyomát látom. Akkor eszembe jut a történet, melynek tulajdonképpen az életemet köszönhetem.
- Te tényleg igazi harcos vagy! - hisz ő is küzdelmet folytatott életemért, amit nem tudok kellőképpen meghálálni, de érzem, nem is olyan sokára talán viszonozhatom önzetlenségét.
Még egy percig pihegek, majd bólintok társamnak, hogy indulhatunk, most már menni fog...

Nagyon fáradtnak érzem magam, rettenetesen kimerített ez a váratlan "támadás". Mielőtt nekivágtam volna a sivatag végtelen homokdűnéinek, magamhoz vettem egy-két fontos kelléket, köztük egy erősebb élénkítő főzettel teli fiolát, aminek most nagyon jó hasznát veszem. Nem iszom meg az egészet, csak néhány kortyot iszom csak, mert tényleg erősre sikeredett, majd az üvegcsét átnyújtom Aurórának, hogy ő is kicsit feltöltődhessen energiával.
- "Bátor sarlatán?" - ismétlem meg rikkantó hangnemben, nagyobb vigyorral arcomon - Inkább bolond boszorkány! - nevetek fel, anélkül, hogy a mellemre szívnám a tréfás megjegyzést, hisz nem ez lenne az első alkalom, hogy hasonló jelzővel illetnek. Sőt, néha élvezem is, hisz tudom, nem azért mondják, mert butának vagy nem hozzáértőnek tartanak, hanem azért, mert tartanak az erőmtől - és én ezt nagyon tudom élvezni!
Aztán hevesen bólogatni kezdek a jó tanácsokra. Mivel nem vagyok harcos és inkább a mágiára támaszkodom, sohasem kaptam igazi alapkiképzés önvédelemből, így most társam gyorstalpaló leckéjéből megjegyezhetek egyet s mást.
De aztán másra terelődik a téma: arra, ami a látomásban tárult a szemem elé. Igaz, már nem voltak rám hatással a sötét gondolatok, még most is nehéz megszólalni és bármit is mondani róla, de igyekszem hasznos információval szolgálni.
- Sötét alakokat láttam, akik... akik körbe álltak és gúnyosan magasodtak fölém. Semmi mást nem láttam belőlük, csak a vörösen izzó szemeiket és csak azt a visszataszító hörgésüket lehetett hallani. És mögöttük... mögöttük megláttam Hnuu-t! Borzasztó volt!! - próbálok úrrá lenni az érzéseimen, de nem könnyű - Nem tudom elmondani, hol is van az a hely, de érzem, merre kell menni - rápillantok a láncon lógó sárkányfogra, mely kapocsként tartja össze szellemünket az én Hnuu-mal.
- Mesélj egy kicsit a Te barátaidról! - csattanok fel érdeklődően - Neked is van egy sárkányod. Miért nincs most veled? Hol van most? - kérdem, miközben tovább rójuk a sötét járatot, minden egyes lépéssel közelebb kerülve ahhoz a helyhez, ahol az én szeretett Védőszellememet tartják fogva...

Egyre jobban érzem magam, ahogy tér vissza testembe az erő, annál határozottabb és elnyúltabb léptekkel haladok előre Auróra oldalán, miközben ő derék hátasáról, Feketegyöngyről mesél.
- Biztos szép termetes, félelmet nem ismerő pikkelyes lehet! - mosolygok és azon gondolkodom, milyen lehet egy sárkány hátán repülni. Hnuu-n kívül nekem nem volt más sárkányom, és hát... őt már nem igazán lehetne megülni. De nem gond, hisz vannak szárnyaim. Kicsit megmozgatom őket, majd abban a pillanatban fel is sziszegek; elfelejtettem, hogy jelenleg nem működőképesek.
A fájdalomról egy kérdés tereli el gondolatomat, amit rögtön azután egy elfojtott kuncogás követ:
- Nava! Navának hívják - kuncogok fel megint, majd rögvest egy nehéz sóhaj hagyja el ajkaimat - Együtt járunk a Magi Akadémiára, de ő egy évfolyammal felettem jár... bár ez nem mindig látszik meg a tudásán. Csak nem rég ismerjük egymást, csak amióta sikeresen bekerültem az akadémiára. Emellett Gyógyítónak is tanul, s nemrég ritka növények felkutatására indult a sivatagba... ennek majdhogynem három-négy napja. - ekkor ismét keményebb hangnembe csapok át - Én mondtam neki, hogy nem kéne egyedül nekivágni az útnak, de ő nem hallgatott rám. Csak kerüljön elő, esküszöm... - ekkor hirtelen elcsuklik a hangom, amire megvan az okom. Hirtelen megtorpanok, s egy villámgyors mozdulattal tartom ki karom akadályként Auróra elé. Kissé legörnyedek a földre, társamnak halk pisszegéssel tudatom, hogy elértük a "veszélyzóna" peremét.
- Érzem... igen, itt vannak. Megérkeztünk - suttogom félig a földön lapulva, majd halványabbra veszem a botom végén pislákoló fényt. A kanyarulat mögött valamiféle társalgást hallok. Rengeteg hang keveredik odabent és elég kuszán visszhangzik ki hozzánk. Elindulok lassan a fal mellett, ám Auróra hirtelen megfogja a karom.
- Nyugalom, csak távolról felmérem a terepet! - azzal tovább kúszom a fal mellett és belesek a kanyarulat mögé. Szemöldököm mérgesen ráncolom össze, boromat egyre szorosabban markolom a nyelénél, majd csendben visszakúszom társamhoz.
- Skelterek! - sziszegem mérgesen - De nem csak ők! Legalább fél tucatnyi olyan lény veszi őket körül, mint amelyikkel volt szerencsénk összetalálkozni az imént... és ott van Hnuu is!
Kétségbeesetten nézek Aurórára.
- De most hogyan tovább? Te harcos vagy, mondd, mit kéne most tennünk? - reménykedve nézem társam tanakodó arcát és remélem, sikerül valamit kifundálnia a cselszövők ellen...

(Bocsánat, de teljesen kiment a fejemből hogy folytatással tartozom neked )

-Igen, csodás egy teremtmény!- helyeselek Asynn-nak.- Ha elérjük Callyt bemutatom Feketegyöngyöt és Yondarhot is.- ígérem meg neki, majd hallgatom, ahogy ő mesél arról aki után a sivatagba indult.
-Nava barátod szerencsés, hogy ilyen jó barátja van!- veregetem vállon a lányt. Főleg azért gondolom, hogy jár az elismerés neki, mert azt mondta nem is régóta ismerik egymást, és ilyen rövid idő után nem sok mindenki indulna egy végeláthatatlan sivatagban valakiért, akit alig ismer.
Halk beszélgetés közben eljutottunk oda ahol Asynn Hnuu tartózkodási helyét sejti.
-"Skelterek!"- sziszegte mérgesen. -"De nem csak ők! Legalább fél tucatnyi olyan lény veszi őket körül, mint amelyikkel volt szerencsénk összetalálkozni az imént... és ott van Hnuu is!"- mondta halkan amikor visszaérte a kémkedésből.
-A Skeltrekkel nem lesz gond azokat legyűröm. Már találkoztam a fajtájukkal nem olyan veszések, mind amilyennek tűnnek.- néztem biztatóan a dragzor lányra.- Mit gondolsz te elbírsz azokkal az izékkel?- utalok azokra a lényekre, amivel már az egyik járatban összetűzésbe keveredtünk.
-Tudsz valami összezavaró varázslatot? Jó lenne egy kis előny, hogy még hatásosabb legyen a meglepetésünk...- súgtam, miközben kérdőn néztem rá.

(Semmi gond, nekem sem volt sok időm itt fen tevékenykedni ^^)

Mintha ravasz fény gyúlt volna Auróra tekintetében, szemei egy pillanatra felvillantak, mintha csak ezt a pillanatot várta volna - végre egy kis móka! Jól ismerheti a Skeltereket, ha ilyen magabiztossággal beszél róluk, ami valljuk be, megnyugtat. Azonban ennyivel nem oldódott meg a helyzetünk: ott vannak még a nagyobb fenevadak, amik már nem igazán kispályás ellenfelek.
- Valami varázslat kéne?... Hmmm... - járatom az agyamat, bonyolultabb varázsigék után kutatva. Mivel nagy híve voltam a bűbáj tanáromnak és egy óráját sem hagytam ki, hipnózis és megzavaró igék egész arzenálját tudom felsorakoztatni.
- A hókusz-pókuszt csak bízd rám! - kacsintok társamra, majd egy rögtönzött terv kiötlését követően megközelítjük a termet.
Az idő szinte megáll, a másodpercek szinte óráknak tűnnek azon a kis távon, amit kúszva teszünk meg a félhomályban. A szívem egyre hevesebben dobog, már szinte a torkomban érzem és csakis azon zakatol agyam, hogy kerülhetett Hnuu ekkora bajba? Mi történhetett, az alatt a kis idő alatt, amíg elszakadtunk egymástól? Utólag beismerem, hiba volt egyedül elengednem, az hogy bajba került, részben az én hibám is. Ha most apám itt lenne, nagyon felelőtlennek tartana...
De csitt nektek, ábrándozó gondolatok! Itt vagyunk, készen a támadásra. Meglehet, számítanak az érkezésünkre, de arra biztos nem, ami most fog következni. Bólintok Aurórának, majd felállok és megállapodok az üreg bejáratának kőboltozata alatt, s botomat nekikoccantva a falnak, éles hanggal jelzem ittlétemet. Mondanom sem kell, minden vörösesen izzó szem rám tapadt.
- Csatlakozhatok a bulihoz? - gúnyos mosolygásom azonnal felszítja a tüzet, de mielőtt még bárki támadásba lendülhetne, már be is vetem a már jól begyakorolt, biztos hatást keltő összezavaró bűbájt. Halvány lilás köd kezd hömpölyögni a teremben, melyet igyekszek inkább a fenevadakra terjeszteni. A hatás szinte azonnali: a hatalmas, hüllőszerű szörnyetegek mintha egyensúlyukat vesztették volna, ide-oda dülöngélnek, sőt, egyesek még egymásnak is rontanak, annyira megzakkantak.
Itt az idő, odakiáltok Aurórának; amíg én elszórakozok a lényekkel, addig ő kezelésbe veheti a Skeltereket...

Úgy tűnik, sikerült egy pillanatnyi előnyhöz jutnunk, ami azonban nem tartott túl sokáig. A Skelterek elég éberek voltak ahhoz, hogy felfedezzék, valami nincs rendjén és csakhamar észrevették a suttyomban társaikat harcképtelenné tevő társamat, így azok mind egyszerre rohanták le őt.
- "Ki kéne deríteni, hogy mit akarnak ezek!..." - hallom Auróra nehézkes szavait, amire azonnal felé fordulok és meglátom cseppet sem könnyű helyzetét. Megpróbálok segíteni neki, s csak fél figyelemmel lenni az elvakított lények felett, ami annak kockázatával jár, hogy esetleg képesek áttörni a gyengülő zavaron, mely elméjükre telepedett. De nem tehetek mást, segítenem kell Aurórának. A Skelterek felé lendítem karom, mire egy erőteljesebb széltölcsér kavarodik alattuk, s majd fél méterrel a föld fölé emelve megtépázza őket. A páncélzat nélküli Skelter - akit Auróra csupaszított le - nem sokáig bírt ellenállni a kisebb tornádónak, s menten darabjaira esett. Egy gonddal kevesebb!, gondoltam, ám manaerőm gyengülésével a széltölcsér hamarosan szertefoszlik és még mindig talpon áll három Skelter.... vagyis csak kettő.
- Hé, hová lett a harmadik Skelter? - kérdem idegesen Aurórától, majd lassan afelé a kiszögellés felé tekintek, ahová Hnuu-t láncolták a fekete mágia erejével és akkor egy pillanatra megfagyott bennem a vér...
A megtépázott, ám még valamelyest harcképes ellenfél lassan poroszkált sárkányom felé, csontjain lógó szakadtas övéről egy aprócska, fekete pengét húzott elő.
- Neeee!!! - sikoltottam fel, s mindent magam mögött hagyva rohantam a hatalmas szikla felé. Égtelen haragra gerjedve, hatalmas erő gyülemlett fel bennem. A Hnuu felé igyekvő Skelter felé lendítettem kezem, melyből hatalmas villámok csaptak elő, porrá hamvasztva az ellenséget. Sikolya minden más zajt elnyomott.
- Itt vagyok, kincsem! - súgtam oda a sárkánynak. Odahajoltam fölé, majd hirtelen megálltam, mihelyst falremegtető bömbölésre lettem figyelmes. Istenem, csak ekkor jöttem rá, mit tettem! Azzal, hogy Hnuu segítségére indultam, megszakítottam a bűbájt, s a nagydarab lények máris visszanyerték eszméletüket, s mindannyian egy, a közelükben lévő ellenségre fókuszáltak.
- Auróra!!! - a két megmaradt Skelter, s féltucatnyi ádáz dög lassan körbe zárta a lényt. Figyelmetlenségem és egyben felelőtlenségem újabb életet sodort bajba. Nem volt idő gondolkodni, cselekedni kellett!
Egy könnyed igével leoldottam Hnuu-ról a varázsbilincset, aki immár szabadon emelkedett a levegőbe.
- Gyorsan, Hnuu! Segíts neki! - mutattam Auróra felé, aki lassan elnyelt az ellenséges kör. Védőszellemem nem habozott sokáig; nekilendült és hangon bődüléssel iramodott egyenesen az ellenséges kör belsejébe, hatalmas fénycsóvát húzva maga után...

Hnuu vakító fényességgel árasztja el az egész üreget, amitől még nekem is el kell takarnom a szemem. Soha másért nem küzdött még annyira, mint értem. Rajta kívül nem igen voltak igaz barátaim, de most ez megváltozott. A szellemsárkány tudta, mennyire fontos számomra kalandortársam, akit ő maga is kellemes barátnak tartott, ezért természetesen minden erejét beleadva indult a lány segítségére. Olyan erővel csapott oda ellenfeleinek; a fénynek nemcsak erejét, de lökéshullámát is érezni lehetett!
Mivel képtelenség volt belemeredni a vakító fényárba, nem tudhattam, mi történik odalent. Vajon még nem volt túl késő? És vajon miért nem hallok semmilyen dulakodó hangot? Remélem, nem azt jelzi, amire gondolok...! Istenem Hnuu! Auróra!
Aztán amilyen gyorsan keletkezett a fényesség, olyan gyorsan el is halt. Mikor Auróra végre kinyitotta a szemét, már ott térdepeltem mellette és folyton csak egy szót hangoztattam: "sajnálom, annyira sajnálom!. Láttam az arcán, ezzel tud most a legkevésbé törődni, de abban biztos vagyok, hogy később ezért még kapok.
-Jaj, Auróra, annyira örülök, hogy nem esett semmi bajod! - és azzal a lendülettel erősen magamhoz öleltem az Elf lányt, ő azonban még mindig kicsit homályos tekintettel révedt maga elé. Odanyújtottam neki a kezem és felsegítettem, s habár már elmúlt a veszély - ami előtt én is csak értetlenkedve állok -, ő még mindig idegesen pásztázza a barlang réseit, szeneivel az előbb még őt körülvevő ádáz ellenfeleket keresve.
- A szörnyek? - kérdezem vissza - Egyszerűen eltűntek - ekkor kicsit oldalra fordítom a fejem, jelezvén a szellemsárkánynak, hogy következő mondatom neki szól: - Nem tudom, mit csináltál, de nagyon ügyes voltál! - mosolyomba némi szomorúság vegyül, mihelyst meglátom a szellemsárkány egyik sután álló szárnyára, mely pont ugyanolyan sérülést szenvedett el, mint az enyém. Finoman álla alá nyúlok, s egyik ujjammal gyengéden végigsimítom fényben vibráló állát és csak ennyit mondok: Sajnálom, kincsem. A sárkány ugyanolyan megbánóan meredt rám, de nem ő volt a hibás...
Aztán ismét végignézek az üregen. Semmi mozgást nem látni, de még csak közeledő léptek zaja sem üti meg érzékeny fülünket.
- Vajon hova lettek? - morfondírozok, s leülök Auróra mellé egy lapos kőre, ahol végre kifújhatom magam, majd így szólok hozzá: - Mégis mi történt, mikor Hnuu elért Téged? Még soha nem láttam hasonlót...
Hnuu halkan mellénk telepszik, aurája körénk fonódva némi melegséget áraszt magából, miközben én szüntelenül Auróra arcát figyelem, várva a rejtélyes válaszra...

Figyelmesen hallgattam, miként mesél Auróra arról a helyről, ahonnan Hnuu rángatta vissza és ki tudja, mi történt volna ott, ha szellemsárkányom nem avatkozik közbe.
-"Aztán megjelent Hnuu. Ő nem tudja, hogy..?" - ekkor elhallgatott és én is felkaptam a fejem, majd a halványkék aurában fürdő lényre tekintettem, aki a testünk körül tekergett. Hirtelen megállt és baljós tekintettel meredt rám. Nagyon is jól éreztem, milyen hatással volt mindez Hnuu-ra, de hogy pontosan mi történhetett, arról már nem tudhatok. Láttam a szemében, hogy tudja, mi történt, de még nekem sem akarta elárulni. Nem akartam elmém kérdéseit rázúdítani; visszafogtam gondolataimat, s nyugtató szavakat súgtam a szellemlény felé, majd finom mozdulattal végigsimítottam terebélyes, hártyás szárnyát.
-"Ki kéne jutnunk innen végre..." - zökkent vissza Auróra határozott hangja és azzal a lendülettel fel is pattan a kőpadról. Meglep, milyen hamar visszanyerte az erejét és mennyire nem viselték meg a történtek - vagy egyszerűen csak jól leplezi. Én azonban még mindig küszködök magammal: a mai nap sorra halmoztam és nem egyszer veszélybe sodortam mind Védelmezőm, mind kalandortársam életét. Muszáj lesz ezen változtatnom, mert lehet, hogy a legközelebbi alkalomkor nem ússzuk meg ennyivel. Ekkor elgondolkodom: talán Auróra tudna nekem adni pár tanácsot, de félek rákérdezni, mi van, ha teljesen buggyantnak vagy ostobának fog tartani? Félek, hogy ezzel többet ártanék, mint segítenék magamnak, s ez az emésztés kontrollálatlanul ki is ül az arcomra, de gyorsan észre veszem és egy helyeslő mosollyal én is felpattanok a helyemről.
- Menjünk!
Ahogy elhagyjuk a kisebb helyiséget, ismét a fő alagútjáratban találjuk magunkat. A mennyezetről vaskos gyökerek lógnak lefelé, melyekről szapora ritmusban potyognak a vízcseppek, ez pedig csak egyet jelenthet: esteledik; a felszínen lassan csökken a hőmérséklet és a homokban kicsapódó páraszemcséket most bőszen igyekszenek felszívni a már igencsak szomjazó gyökerek. Ezt meg is jegyzem Aurórának és azt is hozzáteszem, hogy ha jó tempóban haladunk, valamikor kora hajnalban talán fel is jutunk a felszínre.
- A barlangrendszerben több mellékjárat szolgál átjáróként a mélység és a felszín között, melyek mindig egy-egy nagyobb emelkedő után rejlenek, közel a felszín alatt. Ha sikerül egy ilyen emelkedőre jutnunk, akkor gyorsan fenn termethetünk a felszínen, közel a városhoz... és közel, hogy valaki egy hatalmas taslit kapjon! - célozván evvel az utolsó mondatrészemmel Navára, amire nemcsak Auróra, de Hnuu is hallat valami kuncogás félét. A végén én magam is elmosolyodom és együtt indulunk tovább a sötét alagúton keresztül...

Ahogy haladunk előre, egyre nedvesebb a felettünk magasodó mennyezet és egyre több és nagyobb vízcsepp hullik ránk. Néha kicsit kellemetlen, mikor pont fejtetőn talál, de legalább van, mi ébren tart. Nem úgy mint Hnuut. A mellettem kullogó szellemsárkány komótosan teszi egyik lábát a másik elé, miközben a felé közelítő cseppek akadály nélkül átsuhannak testén. Egy-egy nagyobb csepp megzavarja sima auráját, s füstszerű csóva hatását keltve ezzel. Elmosolyodom, majd Aurórára tekintek. A lány nem akarja kimutatni, de legbelül már nagyon fáradt. Harcoshoz méltóan tartja magát, bár nem hinném, hogy lenne olyan ember a talpán, akit ne fárasztana le egy ilyen kalandos nap. Ezt nem néztem volna ki belőle, azt hittem, ugyanolyan, mint a többi fiatal: csupán szavakból élnek, de Ő más; ő a tettek embere!Szerencsésnek tartom magam, hogy egy ilyen harcoskalandor mellé sodort a sors; nélküle nem sikerült volna túlélni ezt a napot...
- Hogy? - rázom meg fejem és próbálom felfogni az Elf lány szavait. Épp beleásított mondanivalójába, így nem tudtam pontosan, hogy vajon arra gondol-e, hogy ha feljutunk, akkor valóban ott találjuk-e barátainkat vagy pedig arra, hogy azután elválnak-e útjaink. Úgy gondoltam, inkább erről lenne szó, de nem tudtam, hogy is válaszoljak rá.
- Úgy érzem, találkozásunk nem a véletlen műve volt. Ezt nem a mágusi képességek alapján mondom, hanem tényleg úgy érzem, hogy nekünk találkoznunk kellett. És ha feljutunk... - egyszerűen nem tudtam, hogy folytassam, nem tudtam, hogy fogalmazzam meg mondanivalóm, inkább célzásszerűen reagáltam rá: -akkor szívesen megismerném barátaidat is, Yondarh-t és Feketegyöngyöt!
Elég bugyuta válaszként hatott, de ez az én számból azt jelentette, hogy nem szeretném, ha útjaink egyhamar elválnának és szívesen keverednék újabb kalandokba az ő és társai oldalán... persze miután megtaláltuk azt a kerge gyíklányt.
Hirtelen arcom elé kapom kezem. Éles, vakító fény táncol az alagút végén, de nem tudom, hogy ez már a felszínt jelző kijárat vagy valami más, csalóka jelenség fénye. Bizonyosságként megkérdem társam, hogy ő is látja-e a fényt, vagy most az én szemem káprázik?

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=qJeqUW-T5hE&feature=related rem, nem baj..?

Elcsigázottan baktatok Asynn és Hnuu mellett. Azt hiszem rám azaz ránk férne egy kiadós, nyugodt alvás. De már nagyon szeretnénk kijutni Cally sivatagi barlangjárataiból így nem állunk meg, hanem az ösztöneinktől hajtva lépdelünk előre a sötét folyosón. A járat néma csendjét csak a vízcseppek koppanása töri meg, melyek néha a fejemen landolnak. Kezdek egyre nyűgösebb lenni, mert kezd bosszantani a dolog. Nem gondoltam volna, hogy a forró sivatag tikkasztó melege után valaha is idegesíteni fog a víz...
~Lassan kezdek egy házsártos öregasszonyra hasonlítani.- állapítottam meg magamban, aztán belerúgok egy kőbe és féllábon morogva ugrándozom.- Ennyit a mindig összeszedett, higgadt harcos imázsról, kezd felszínre törni a szétszórt és kerge énem...- fújok ki egy visszafojtott levegőt, majd pironkodva a dragzor lányra pillantok. Ő vagy nem látta, vagy csak nem vesz tudomást a kis attrakciómról. Mindenesetre legalább nem érezem magam teljesen félkegyelműnek ezek után. Folytatjuk az utunk a felszín felé, Asynn pedig mintha mi sem történt volna tovább beszél hozzám:
-"És ha feljutunk akkor szívesen megismerném barátaidat is, Yondarh-t és Feketegyöngyöt!"- mondja és végre rám pillant, gondolom azért, hogy megnézze mit szólok hozzá. Elmosolyodom és vidáman bólogatni kezdek.
-Remekötlet! Bizonyára nagyon fognak örülni, hogy megismerhetnek, mert utálják ha kihagyom Őket valamiből...- halkan felkuncogok mikor eszembe jut mit fognak szólni a földalatti kalandunkhoz. Aztán ismét elgondolkoztam kalandortársam előbbi szavain.
-Öhm...- kezdek bele kissé zavarban.- Valóban úgy gondolod nem véletlen, hogy találkoztunk?- kérdezem óvatosan, mert most valamiért furának tűnik ez a kijelentése. Vajon tud valamit amit én nem?- gondoltam és összeráncolt szemöldökkel töröm a fejemet.
~Jó, tudom hogy kihúzót a slamasztikából, de mi van ha ez is a terv része volt...- a tanáraim folyton óvatosságra, gyanakvásra és csak saját magamban való hitre ösztökéltek és most felszínre tört bennem az üldözési mánia. Viszont máshogy éreztem! A szívem mást sugallt. Nem azt, hogy Asynn vagy Hnuu -aki szintén megmentett- csapdába akarna csalni. És Auriz az apám, mindig azt mondta: Hallgass a szívedre Auróra, az sosem csap be!
-Én is úgy vélem, hogy...- nem tudom befejezni, a szemem elé kapom a kezem, mert valami vakító fényesség jelenik meg az alagút végén. Szemem a hirtelen változásba belesajdul és csak cikázó fénypontokat látok magam előtt. Annyira utálom ezt, ilyenkor olyan védtelennek érezem magam. Egyik kezem még mindig az arcom előtt, de a másikkal a fegyveremért nyúlok, közben pedig fülelek.
-"Te is látod?"- hallom Asynn halk, bizonytalan hangját. Ez most beugratós kérdés? Nem hogy látom, meg is vakított.- morgok magamban, de nem válaszolok mert valami zaj, talán léptek zaját vélem hallani a járatból előttünk. És, és mintha valaki, valakik halkan beszélnének.
-Ott... megvannak!
-Ők azok..?
~Na ne... már sose lesz nyugtunk!- szorítom össze a szám mérgesen és megmarkolom a fegyverem. Mintha az egyik hang ismerős lenne, de elhessegetem a gondolatot.- Már kezdek becsavarodni!- hallom hogy dragzor társam is megtorpan, kihasználom az alkalmat kitapintom a kezét és megfogom...
-Csapda!- súgom félhangosan és rántanám vissza a sötétbe, de a lány nem mozdul. Az akadálytól és a félbeszakadt mozdulattól majdnem orra bukom, de végül sikerül talpon maradnom. Bár még mindig homályosan látok és nagy sárga foltok táncolnak előttem sikerül kivennem Asynn arcát a homályban, aki szájtátva mered a fénybe a hangok irányába.
-Mi van?- kérdezem ingerülten a dragzor lánytól. Kezdek igen csak mérges lenni. Persze főleg magamra! Talán mégis csak rossz volt a megérzésem és felültet? De akkor miért ilyen meglepett?- jár az agyam ezerrel, végül a fény felé fordulok és próbálok arra fókuszálni, amit a lány is láthat......

(Semmi gond, imádok zenére alkotni! És nagyon jó az ízlésed! )

Már épp belemerülnénk a találkozásunkat övező misztikus, természetfeletti fejtegetésekbe, amikor az a titokzatos fény mindkettőnket elvakított. Olyan fényes és igéző volt, akár a kivezető utat is jelenthette volna. Ám Auróra szavai nem ezt sejtették.
-"Ott... megvannak! Ők azok? - én csak meredek előtte. Hallok tompa hangokat, amik inkább csak hangfoszlányok, így nem tudom kivenni, hogy ami esetlegesen előttünk van, ellenséges vagy sem.
De én már nem tudok logikusan gondolkodni, nemcsak szememet, de elmémet is elvakítja a titokzatos, hívogató fény. Auróra megragadja a kezem, hogy visszarántson, de én meg sem mozdulok. Társam hiába próbálkozik, semmi sem reagálok, pedig érzem, érzem, hogy nógat, erőteljesen rángatja karom, szinte már kiabálva próbál kapcsolatot teremteni velem, de mind hiába... nem érzek és nem hallok semmit, kivéve a hangokat a vibráló fényben.
-"Csapda!... Mi van?" - erőlködik tovább Auróra. Hiába. Felpaprikázva a gondolattól, hogy becsaptam őt és az ellenség karmai közé vezettem, és talán meg is tudna ütni felindultában, ám mégis a fénybe néz, próbálja meglátni azt, amit én látok. Aztán hirtelen, néma csodálkozásomból kilépve, halkan súgok valamit magam elé:
-Apám? - könnyek szöknek arcomra és lassan kinyújtom kezem a fény felé. - Tényleg... tényleg te vagy az?!
Alig akarok hinni a szememnek. Oly sok év után, ismét magam előtt látom a hatalmas, nemes hadvezért, ki utolsó csatájából soha nem tért vissza és soha többé nem láthatta egyszem lányát. De most... és hallom, ahogy a hangok engem hívnak...
Kinyújtott kézzel teszek egy lépést a fényforrás felé, majd még egyet és még egyet. Auróra próbál visszatartani, de hárítom kezét és durván eltaszítom magamtól. Hallom a hangját: Csapda! Ez csapda! - de nem vagyok képes felfogni a szavak jelentését. Semmi mást nem akarok, csak újra együtt lenni azzal, aki a legfontosabb volt számomra, anyám halála után és akire nem támaszkodhattam fiatal lányként...
- Itt vagyok, apám, jövök hozzád! - édes könnyek potyognak szememből, közben egyre közelebb érek a fények felé...

Zene

Csak egyvalami jut az eszembe a vakító fényről: csapda!
Annyi furcsaság történt már idelent ezekben az átkozott járatokban, hogy a kijárat lehetősége egyszerűen túl hihetetlennek tűnik nekem, így csakis a legrosszabbakra készülök. Nem tehetek róla, de mint szokták mondani, jobb félni mint megijedni... És bolond aki nem fél. Úgy vélem a félelem nem a gyengeség, hanem természetes reakció arra, amit nem ismerünk és hát én nem ismertem ezen barlang misztikus hátterét, ami szemmel láthatóan nem a legbiztonságosabb dolgokat rejti magában.
Szóval, félek, mert nem tudom irányítani a dolgok folyamát és ezt egy harcos növendék elég rosszul viseli!
Úgy döntök, mind én, mind Asynn túl fáradtak és sérültek vagyunk még egy harcra, így próbálom elrángatni a lányt, de ő csak nem mozdul. Kétségbe esve meredek rá és próbálom kitalálni miért nem mozdul. Támadni akar vagy csak a fény megbabonázta? Egyik lehetőség következménye sem nyerte el nagyon a tetszésem...
Aztán a dragzorlány arcán könnycseppek gördültek végig és valamit motyogott. Hegyeztem a fülem, mert tudnom kellett, hogy mit mond, hogy abból kiszűrhessem a következő lépést.
-"Itt vagyok, apám, jövök hozzád!"- hangja megremegett, én pedig megborzongtam. Biztos voltam benne, hogy Asynn apja nem lehet itt, így ez a látomás nem jelenthet jót! Futni akartam, de nem bírtam. Tudtam szörnyű hibát készülök elkövetni...
Az agyam tiltakozik, mégis testem minden sejtje arra ösztökél, hogy nézzek a fénybe. Az istenek a tudói próbáltam ellenállni, de látni akartam. A lelkem legmélyén vágytam arra amit a társam érezhet, hogy csak még egy pillanatra újra lássam az apámat.
Tündöklő fényesség. Káprázatos akár a nap, melynek aranyló sugarai lágyan cirógatják az arcom. Kellemes, meleg érzés kerít hatalmába és magával ragad a béke és a megnyugvás érzése. A fénylő aurából egy alak lépdel felém. Nem látom, hogy ki az, de tudom, hogy ismerem. A félelem, melyet az ismeretlen váltott ki belőlem, mintha soha nem is létezett volna. A szemem összeszűkült a vakító jelenségtől, de képtelen lettem volna csak egy pillanatra is elfordítani a fejem. Társam tett pár bizonytalan lépést mellettem, de én még csak mozogni sem mertem, nem akartam megtörni a varázst. Tompa hangok törték meg a mennyezetről csepegő vízcseppek monoton ütemét.
-Látod, mondtam, hogy itt lesz. Mindig ott van, ahol nem kéne...
-Igen, Ő is...
-Azt hittem nehezebb lesz rájuk találni.
-Így már könnyebb volt a szellem energiáját megéreznem, hogy tudtam hova koncentráljak...
-Még jó, hogy együtt voltak!
-Aha, micsoda véletlen, mi is meg ők is...- kacagott fel a fényben az egyik alak. Ez a hang nem volt ismerős, de mégsem aggódtam.
-Miért ilyen bambák..?
-Mágia! Úgy láttam az Elf harcos előbb vágja le a fejem, mint hogy a közelbe érnék.
-Na igen...- halk kuncogás. A szemem meresztgetem. Ismerem. Apa...? Hallottam, értettem, de nem bírtam felfogni mit hallok, csakis arra koncentráltam, mikor látom meg az apám arcát a felém közeledő alakon.
-Apa..?- suttogom, mikor a páros elénk ér. Aztán az alak felém nyújtja a kezét és én csak is ara vágyom, hogy apám erős karjaiba zárjon. Úgy remegek meg, mint egy apró kis levél melyet megkap a téli szél. De nem az történik amire számítok.
A kéz a fejem felé lendül és... egy hatalmas kokit kapok.
~Mi?- pislogok döbbenten, mert ezzel egy időben a fény elhalványul és már látom mi vagyis kik állnak előttünk. Az egyik alakot tényleg nem ismerem, ő tartja a varázspálcát, mely a vakító fényt idézte elő. A másik alakot viszont már elég jól ismerem...
-Yondarh..?- nem akartam hinni a szememnek. Kismillió kérdés kavargott a fejembe, de mivel nem vagyok a szavak embere csak néztem rá meglepett és értetlen ábrázattal. Az Elf fiú elvigyorodott, majd magához szorított.
-Mégis kit vártál? Feketegyöngy nem fér be a járatokba.- mondta önelégült vigyorral az arcán, majd a dragzor társamhoz fordult.- Üdvözöllek Asynn, már sokat hallottam rólad!
Az események eme fordulata, kissé meglepett és ahogy elnézem a lányt is, mert jó pár pillanatig csak némán meredt és hol a számomra idegenre, hol Yondarhra, hol rám pislantott értetlenül.
-Asynn minden oké?- súgom oda neki halkan, majd a fáradságtól és az izgalmaktól kimerülve egy kiszögelésnek támaszkodom, hogy míg a lány magára talál kipihenhessem magam.....

(Remélem te is úgy vagy vele, hogy: jobb később mint soha..! Bocsi a rengeteg várásért!)

Csak álltam és bámultam a fénybe, melyben lassan két alak sziluettje is megjelent. Az egyik fél vonásait azonnal felismertem: egy Dragzor.
~ Istenem, hát mégis visszatért? ~ kérdeztem magamban, hatalmas, tágra nyílt szemekkel, ám a lassan alakokhoz társuló hangok megkérdőjelezték, mi több, romba döntötték az eddigi álomképet.
"Látod, mondtam, hogy itt lesz. Mindig ott van, ahol nem kéne... Azt hittem nehezebb lesz rájuk találni.Miért ilyen bambák...?" - hallottam először, ám a hang cseppet sem volt ismerős, annál inkább a másodikként megszólaló, a Dragorként beazonosított alak. Ám figyelmemet egy pillanatra ismét az idegen alak hangja vonta el.
"Üdvözöllek Asynn, már sokat hallottam rólad!"
~ Hogy mi? ~ suhant át agyamon, amiből Auróra hangja szakított ki ismételten, cseppnyi gondolkodási időt sem adva.
"Asynn minden oké?" - kérdezte az Elf leány, mire én lassan tagadóan megrázom a fejem, majd arcom hirtelen elkomorult, s amint derült égből a villámcsapás, botot tartó kezem hirtelen előrelendült, egyenesen a pikkelyes személy felé. És talán sikerült is volna igen kellemetlen ütést mérnem rá, ha mellettem pihenő társam egy laza mozdulattal ezt nem akadályozza meg.
- Tudod te, mennyi bajt okoztál?! - rivalltam rá a vakító fényből lassan kilépő alakra, aki bájos mosollyal, mégis, némi megbánást mutató arckifejezéssel lépett elém.
- Tudom és nagyon sajnálom... de már ismerhetnél! - vetett rám el egy ravasz mosolyt, azzal még közelebb lépett és finoman magához ölelt. - De amint látod, minden rendben
- Ja, veled minden rendben, Nava, de rólam és társamról ez már kevésbé mondható el! - sziszegtem kissé keményebb tónust magamra véve, ám nem bírtam ellenállni annak a megkönnyebbült mosolynak, melyet Nava vetett rám. Kénytelen voltam felhagyni minden mérges gondolattal, melyet egy mély sóhajjal nyugtáztam. Ezt követően alaposan végignéztem a lányon. Bronzbarna bőrét csinos, a testalkatát kihangsúlyozó öltözék fedte, melyet egy, az akadémián viselt gyógyítói egyenruha tett még érdekesebbé. Hosszú, hollófekete haja lágyan omlott rá vállaira és egész hátára. A legalsó, vörösesre festett tincsek a lány combjánál nyúltak el, igen szép látványt nyújtott ez a dús hajkompozíció. Halvány lila szemei hol engem, hol Aurórát figyelték. Ekkor jutott eszembe a fajtársam mellett álló másik alak. Most már tudtam: Elfről van szó, méghozzá Auróra társáról, akit, ha jól hallottam, Yondarh-nak hívnak.
~ Micsoda véletlen egybeesés? ~ gondoltam magamban, majd mosolyogva néztem el Hnuu-t, aki megpillantván fajtársam, egyből szinte a nyakába ugrott, s annak vállain megállapodva nyalta meg a pikkelyes ábrázatot.
- És mégis, hogy akadtatok össze? - kérdeztem, s tekintetemet hol Navára, hol pedig Yondarh-ra vetve. Ennek a találkozásnak az esélye kisebb volt, mint egy Viharszerzettel való találkozás.